2011. július 25., hétfő

Trónok harca - a könyv és a sorozat, első rész: a nézőpontkarakterek



Manapság elég nagy hájp övezi a Trónok harcát. Szerencsére nem úgy, mint az Alkonyatot.Az emberek felfedezték maguknak legalább a sorozatot, legalábbis az epizódonkénti 2,5 – 3 milliós nézőszám erre utal. Sőt, sokan elkezdték olvasni a könyveket is, nagyon helyesen. Persze amikor a sorozat előtti fél évben hetente legalább két linket/hírt/trailert tettem közzé facsén, a kutya sem figyelt rám. De sebaj, most a könyvet olvasók előnyével oszthatom a különböző fórumokon csak „laikusoknak” nevezett, csak a sorozatot néző egyéneket. Vagyis oszthatnám, mert hamar előbújtak azok a könyveket ismerő emberek, akik valamiféle műveltségi felsőbbrendűségével tekintik, hogy megtanultak olvasni, és már korábban hallottak a sorozatról, ráadásul előszeretettel spoilerezik a következő részek tartalmát, ami köztünk szólva elég nagy köcsögség. Na, ebben a bejegyzésben nem lesz spoiler a következő könyvekre, vagy legalábbis minimális. Viszont aki nem látta még az első évadot, inkább ne olvasson tovább!! De tényleg!
Amúgy én is elég későn ismertem meg a Trónok harcát, valamikor tavaly, vagy tavalyelőtt ősz környékén. Emlékszem épp akkor jött ki valamelyik könyv, amit vártam (talán Paul S. Kemp Árnyékbirodalma), és mivel valami akció volt az Alexandrában, mintegy mellékesen hozzácsaptam ezt is, hátha bejön. 
Bejött. Martin bácsi David Gemmell mellé került nálam a "hóll of fémbe", az egyik legjobb könyv/sorozat, amit olvastam. De ezt már sokan megírták, ez a bejegyzés nem erről fog szólni.
George R.R. Martin és a kiadója igen jól járt a sorozattal, nem is kétséges. Ami pedig igazán örvendetes, hogy a lehető leghitelesebb könyvadaptációt kaptuk. Nincsenek átírt szereplők, (jó, Renly igen) nincs kihagyott „Szarumán bosszúja a Megyében”, még a párbeszédek is hűen követik a regényt. Az új jelenetek pedig egy-két kivételtől eltekintve (Ros, Renly és Loras) jól passzolnak a sztorihoz.
Mivel most olvastam újra az első könyvet, és most ért véget az évad is, egy gyors kis összehasonlítást készítettem a karakterekről. Első részben a nézőpontkaraktereket mutatom be (ők azok, akiknek a szemszögéből megismerjük a történéseket) később pedig a „mellékszereplőket” veszem górcső alá. Igazából a főszereplőkön szinte semmit sem változtattak, szóval az első részt felfoghatjuk amolyan karakterbemutatásnak is.

Az első könyvben összesen nyolc nézőpontkarakter található, ebből hat a Stark család tagja, szóval majdnem az egész történetet az ő szemszögükből ismerhetjük meg. Íme:

Eddard Stark
A Stark család feje, Deres ura, Észak őrzője


A filmben és a könyvben is ugyanaz a becsületes, őszinte, családját szerető férfi. Ez ugyan nem akadályozta meg abban, hogy fattyút hozzon haza, de erről most inkább nem írnék, a Jonnal kapcsolatos találgatásokat hagyjuk meg későbbre. Ha valakiről el lehet mondani, hogy az első évad/első könyv főszereplője volt, akkor az ő: ha jól megnézzük, királyvári tartózkodása alatt minden harmadik, negyedik fejezet az övé. Egy rendes fantasyregényben ő a főhős, aki majd rendet rak a gonoszoktól nyüzsgő viperafészekben, kézrekeríti és megbünteti nevelője és barátja, Jon Arryn gyilkosait, majd egyesítve a birodalom erőit északra lovagol, hogy a gonosz zombisereget is jól elverje. Szerencsére a Tűz és Jég dala nem egy átlagos fantasy, erről a kilencedik rész végén az is meggyőződhet, akinek addig kétségei voltak felőle. Kicsit azért viccesek voltak a reakciók, néhol eltúlzottak is.  A könyveket nem ismerők eléggé kiakadtak, néhányan azzal fenyegetőztek, hogy nem nézik tovább a sorozatot ezután, aztán hirtelen a kilencedikről a tizedik részre majd fél millióval ugrott a nézettség, ami elég szép arány még akkor is, ha évadzáró epizódról van szó.
Az, hogy miért vágott ki ekkora hisztit a közönség, érdekes kérdés. Attól tartok mind a magyar, mind az amerikai néző hozzá van szokva a kommersz sorozatokhoz, ahol a főhősök évadokon keresztül érinthetetlenek, a nyomozók minden epizód végén megtalálják a tettest, Walker mindig elkapja a rosszfiút, Jack Bauer nem halhat meg a 19. órában, az ablakon kihajított kissrácok mindig a medencébe esnek, ha pedig Magdi anyus meghal, akkor az úgy történik, hogy előtte a Fókuszban meg az újságokban is jó előre közlik, hogy „Figyelem, a mai részben búcsút veszünk az öreglánytól.” (A nagy kérdés, hogy vajon a magyar Jockey Ewing/Petyr Baelish, Berényi Miki túléli-e a nyarat.) Sajnos az általam kedvelt Hősök is pont itt bukott el: a nézők kedvencei, Hírónakamura, Pitör Petrelli, Klermaci, meg Szájler akkor is túlélte volna, ha épp egy atomrobbanás közepén találják magukat. (Vagy volt ilyen?) Így egy Trónok harcához, Losthoz vagy Spartacushoz hasonló sorozat képes szélsőséges érzelmeket kiváltani, és véleményem szerint ez igen jó dolog. Martinnál senki sincs biztonságban, a kedvelt szereplők hullanak, és mérget vehetünk rá, hogy Eddard nem fog előbukkanni a zuhany alól, hogy Catelyn a nyakába borulhasson. Akinek ez nem tetszik, az még mindig nézhet CSI-t, az a nap bármely részében megtalálható valamelyik csatornán.
Sean Bean tökéletes választás volt a szerepre. Már a Gyűrűk urában is kedveltem, sajnos azt a részt kivágták, amikor arról beszélnek, hogy azért kellene az a fránya gyűrű annyira Boromirnak, mert azzal megmenthetné az országát. Pedig az egyik legjobb jelenet, így kicsit jobban érthető azért a motivációja is, a halála pedig sokkal hősiesebb lesz. Sean Bean Eddardként is hozza a kötelezőt, így pedig, hogy az utcákon, újságokban kirakott posztereken mindenhol ő ült a Vastrónon, halála még nagyobbat ütött. Az ominózus jelenet pedig fantasztikusan sikerült, a feszültség végig érezhető volt. Amikor Joffrey megszólalt, nem lehetett tudni, hogy mi lesz: az anyja lebeszéli róla, és elküldik a Falra, lerázza az őröket és megszökik, Arya odarohan, vagy valahonnan megérkezik Syrio Forel egy unikornison, és levágja a fél Királyvárat. Minden tökéletes volt: a lassítás, a tömeg őrjöngése, ahogy Eddard a szobor lábához néz, látja, hogy a lánya eltűnt, ahogy a lehajtott fejjel, a tarkóját mutatva is képes kifejezni mindazon érzelmeket, amik a fejében kavaroghatnak. Nem is az az igazán tragikus, hogy meghal, hanem ahogy meghal. Nem hősként, ahogy arra szerepe determinálná, hanem árulóként, a tömeg által megvetve, egy elkényeztetett kisfiú meggondolatlan parancsára, Baelor szentélyének lépcsőin, lányai szeme láttára, saját kardja által, melyet ősei viseltek nemzedékeken át. Martin zseniálisan cinikus, és ezt a szokását később sem hagyja el. Néhol talán a szadista jelzőt is kiérdemelné. Amúgy meg Ned kicsit megérdemelte, hogy beleszaladjon a bökőbe. Nehezen látta át, hogyan működik a világ, nem tudott és nem is akart alkalmazkodni, becsületessége felülírta a józan eszét.
Sajnos Sean Bean kicsit már idős volt a szerepre, a könyvben Eddard kb a 30-as éveinek végén járhat, a sorozatban inkább néz ki ötvennek. Érzésem szerint emiatt hozzá kellett igazítani a feleségét is, akit én mindig is szebbnek képzeltem el. Persze olvasás közben nálam mindenki playmate. Amúgy nincs is ezzel gond, a gyerekek is idősebbek lettek, Martin is megjegyezte, hogy ha elölről kezdhetné, Bran sem hét éves lenne, hanem tíz körül, mint a sorozatban.
Ami jobban zavart, hogy kimaradtak a visszaemlékezései. Valahogy a sorozathoz nem is illett a falshback, de talán álmokon keresztül meg lehetett volna oldani. Így húgához való viszonya, a neki tett ígérete sem kapott szerepet, sem pedig az Öröm tornya. Kár érte, de talán lesz belőle egy előzménysorozat:)

Bran Stark
Eddard és Catelyn gyermeke


A regény és a sorozat „között” három évet öregedett, ami jót tett neki. Valahogy sohasem tudtam elképzelni, hogyan képes egy hét éves kölyök véghezvinni azokat a dolgokat, amiket ő csinál majd a későbbiekben. Bár kevésbé volt hihetetlen, mint amikor Kevin alázza a betörőket, de a két műfaj között azért van egy kis különbség. Kapott pár pluszjelenetet is, rögtön az első részben az íjászkodós részt Deresben, amikor Arya alázza, meg valamit arról, milyen jól mászik a falakon, majd valamelyik későbbi epizódban a házak címereit és jelmondatait sorolja Luwin mesternek. Ez utóbbi kifejezetten tetszett, az előbbi pedig kicsit felvázolta a Stark családfát, jól megoldották a készítők. A regényben ezzel szemben rögtön a szökevény lefejezésével kezd az író, amit Bran szemszögéből láthatunk. A második fejezete pedig főleg a falmászásról szól, a végén az első rész cliffhangerével. Engem ennél a résznél szippantott be igazán Martin, itt vált világossá, hogy mennyire különbözni fog a Trónok harca az addig olvasottaktól. Sajnos a későbbi fejezetei annyira már nem voltak érdekesek számomra, a tolókocsiba Hodor nyakába kényszerített „ifjú Charles Xavier” elég sokat siránkozott sorsán. Cserébe rajta keresztül megismerhetjük a Deresben történő eseményeket, ahol a mellékszereplők kárpótolnak Bran nyafogásaiért, a sorozat későbbi részeiben pedig a fiatal Stark egyre érdekesebb szerepet kap majd. Isaac Hempstead Wright-tal sincs gond a sorozatban, az egyetlen félelmem, hogy a későbbi évadokban hogyan oldják majd meg a készítők az öregedő gyermekszereplők problémáját. Bran, Arya, Sansa, Joffrey a negyedik, ötödik szezonra már évekkel öregebbek lesznek, egy 18 éves színész már nem játszhat el egy 10 éves szereplőt. Brannél elképzelhetőnek tartok majd egy színészcserét, Aryánál ez már fájóbb pont volna, Sansa és Joffrey viszont idősebben is jók a szerepre szerintem. Persze, ha egyáltalán lesz több évad, és az említett karakterek még élnek addig a regényben!

Arya Stark
Eddard és Catelyn gyermeke





Hihetetlen, mennyire jó a kis Maisie Williams Arya szerepében. Abszolút telitalálat volt a casting. Pedig bevallom, nem volt a kedvenceim között a könyvben. Főleg a Királyok csatája elején voltak kicsit vontatottak a fejezetei. Viszont így, a sorozat után újraolvasva sokkal kellemesebb volt beleképzelni Maisiet Arya bőrébe. A Syrio Forellel alkotott jelenetei zseniálisak, a Karate kölyök Miyagi mestere új értelmek nyer vele kapcsolatban. Azon karakterek egyike, akik a sorozatban sokkal jobban lekötöttek, mint a könyvben, pedig nem sok eltérés volt a kettő jelenetei között.
Martin egyébként sikeresen újította meg a fantasy mesék közhelyét toposzát a lázadó hercegnőről, aki a középkori világ hölgyeszményével szemben inkább a férfias dolgokban tűnik ki: íjászkodik, lovagol, vív. És mindezen tudományokra szüksége is lesz a későbbiekben, a történet előrehaladtával ugyanis egyre nagyobb zűrökbe keveredik, de a braavosi tanítómester leckéi mindig előkerülnek: „A félelem mélyebbre hatol, mint a penge.”


Sansa Stark
Eddard és Catelyn gyermeke 




A sorozatban is ugyanolyan idegesítően bamba és naiv, mint a regényben. Az utóbbiban még elnézhető neki, hiszen csak 11 éves, a feje pedig tele van lovagi történetekkel és hőskölteményekkel, a sorozatban viszont legalább 13–14-nek néz ki, nem ártana már felnőnie:) Ő a mama kedvence, aki ismeri a nagy házak történetét és címereit, aki mindig mosolyog és illedelmesen válaszol, aki tudja, hogy az előtte álló lovag kicsoda, tudja, milyen ruhát illik fölvenni a következő bálra, és még kitűnő szőtteseket (vagy mit) is tud készíteni. Ha a 21. században élne, ő lenne a stréber kitűnő tanuló az osztályban, akit mindenki utál. Azonban lassan (bosszantóan lassan) kénytelen ráébredni, hogy az élet (főleg Westeroson) nem tündérmese, nem a bárdok által elénekelt hősköltemény, a szőke hercegek pedig a legritkább esetben sietnek fehér lovon hercegnőjük megmentésére. (Bár Robert Baratheon anno megtette, még ha egy egész birodalmat is kellett felégetnie érte.)
Egyébként nehéz hibáztatni amiatt, hogy a 2. részben Joffrey pártját fogta Aryával szemben, 11 évesen inkább húzott leendő férje és királya felé, mint állandóan idegesítő húga felé. Ugyanakkor ennél az esetnél azért feltűnhetett volna neki, hogy Joffrey nem az a tökéletes herceg, mint ahogy ő elképzelte. Szerencsétlen lányról már-már azt hihetnénk, hogy gyengeelméjű, pedig csak „meghalt a farkasa”, ahogy azt később remekül megfogalmazták a regényben.
Amúgy ez egy fájó pont a sorozatban, a rémfarkasok meglehetősen keveset szerepeltek, pedig a könyvben teljesen hozzá voltak nőve a Starkokhoz. Sansa Ladyje pont olyan úri hölgy volt, mint gazdája, Nymeria vadóc, mint Arya, Rickon Borzakutyája a fiú vadságát kapta, gyakran harapott meg valakit a kölyökhöz hasonlóan. Az okos Nyár vagy  Szürke Szél is folyton ott volt gazdája mellett, csakúgy mint a hangtalan, sohasem morgó, a hóban láthatatlanul közlekedő fehér fattyú, Jon Szellem nevű farkasa. A könyvben tehát szegény állat halála is nagyobbat ütött, Eddard haza is küldte holttestét, nehogy Észak szülötteként a királyné szőnyegeként végezze.
Szegény Sansa pedig a sokk után nem is igazán talál magára, képtelen szabadulni Cersei és Joffrey hálójából, meg is érdemli, amit később kap. Hehe. Jó, azért nem, Joffrey herceg tényleg egy iszonyatos köcsög, saját butasága miatt mégis nehéz sajnálni Sansát.
Vagy ahogy a részeg Véreb kimondja az igazságot:
„Majdnem nőnek látszol… az arcod, a csecsed, és magasabb is vagy, majdnem… ah, mégiscsak egy ostoba kismadár vagy, nemde? Azokat a dalokat énekled, amiket megtanítottak neked…”

Catelyn Tully
Eddard Stark felesége, Zúgó urának, Hoster Tullynak a lánya





Sokan (köztük én is) nem kedvelik Deres úrnőjét a könyvekben. Pedig az elején szimpatikusan kezd, ő az, aki elküldené férjét Királyvárba, hogy a király segítője legyen:
„Most már tényleg nincs választásunk. Muszáj Robert Segítőjének lenned. Délre kell menned vele és meg kell tudnod az igazságot! …
Azt mondod, testvéredként szereted Robertet. Ott hagynád a testvéredet a Lannisterek hálójában?”
A sorozatban ugyebár ez pont fordítva történt, Cat akarta marasztalni Nedet, aki kötelességének érezte, hogy elmenjen. Pedig szerintem sokkal jobb az első verzió, kevésbé lerágott csont, mint a csatába vágtató hős, és a férjét marasztaló asszony szerepe. Egy kis törés következik ugyan jellemében Bran sérülésénél, de az orvtámadás után újult erővel veti bele magát a harcba, elszánva, hogy kiderítse a merénylő megbízójának kilétét. Egy idő után azonban valahogy egyre kevésbé szimpatikus számomra, Tyrion rabul ejtése pedig hülyeségnek tűnik kívülről szemlélve, még ha a karakter számára logikus lépés is. Tetszik még, amikor átveri az őket üldözőket azzal, hogy Deres helyett Sasfészek felé veszi az irányt, vagy ahogy megegyezik Walder Freyjel, látszik, hogy nincs híján a józan észnek sem. Viszont folyton a gyerekei miatt aggódik, ami persze érthető, csak a könyvben egy idő után unalmassá válik. Cserébe viszont az ő szemén keresztül láthatunk egy csomó fontos mozzanatot, ami Északon történik, vagy ami a második könyvben Viharvégnél, vagy a harmadikban az Ikreknél.
Ami viszont jó dolog vele kapcsolatban, hogy nem esik ki a szerepéből. A fantasyben megszokott a népért tenni akaró, liberális eszmékkel felruházott hercegnő alakja, aki szívén viseli parasztjai sorsát, tenni akar értük, noha soha nem találkozott velük, és fogalma sincs a problémáikról. (Legutóbb a Rúnalovagokban vagy az Elantrisban olvastam ilyenről, de van még pár.) Ez egy kicsit olyan, mintha az író nem tudna mit kezdeni a női karaktereivel. Martin ezt remekül megoldotta Catelynnél, ő egy középkori nemesasszony, és tartja magát ehhez. Igazgatja Deres ügyeit, támogatja férjét, átlátja a házak közötti kapcsolatokat. Mindennél előbbre tartja gyermekei életét és boldogulását. Ugyanakkor utálja Havas Jont, amit érzékeltet is vele, és Ned távozásával nem engedi, hogy Deresben maradjon:
„ - Jonnak mennie kell – közölte most.
- Ő és Robb közel állnak egymáshoz – kezdte Ned – Reméltem, hogy…
- Nem maradhat itt – fojtotta belé a szót Catelyn – A te fiad, nem az enyém. Nekem nem kell.”
Érzésem szerint Catelyn kicsit fura helyzetben van: Ned egy esetben hűtlen volt, fattyút nemzett, de ostoba büszkesége miatt hazahozta. Viszont szereti férjét, ezért az iránta érzett haragot inkább Jonra vetíti. Melyik nemesasszony örülne, ha férje a saját házában mutogatja fattyait? Nem lehet könnyű egy hölgynek lenyelni az ilyet. Ráadásul egy nagyratörő fattyú gondot is okozhat, nem egy esetben volt már ilyen. Lásd Roose Bolton fattyát a Királyok csatájában. Catelyn még elnéző is e tekintetben, nem úgy, mint Cersei. Gendry, Robert király fattya, a kovácsinas sem véletlenül találja magát a Falra tartó karavánban az évad végén, és ő még jól is járt.
Sajnos Catelyn számomra a legnagyobb csalódás a castingban. Nem a rossz színészi teljesítmény miatt, hanem mert sokkal szebbnek képzeltem el. Lásd a képet. De hát Sean Beanhez kellett öregíteni, szomorú.

Havas Jon
Eddard Stark fattya


Sokak kedvence a kis Havas, akit Ned 15 évvel ezelőtt hozott haza a háborúból, meglepve ezzel újdonsült aráját. Jon származása sok találgatásra adott okot az olvasók körében, de ezt majd egy későbbi bejegyzésben foglalnám össze, ez itt nem a spoiler helye.
A „Havas” egyébként a fattyúk elnevezése északon, mint ahogy a „Szikla” Arryn völgyében vagy a „Virágos” Égikertben. A birodalom minden pontján ilyen meghatározott nevekre kötelezik a házasságon kívül születetteket.
Jon pályája ha nem is nyílegyenesen, de azért elég meredeken ível felfelé, miután Tyrionnak hála sikerült megbirkóznia származásával, és elfogadnia, hogy az Éjjeli Őrség már nem a hajdanvolt pompájában tündököl: hősök és lovagok helyett rablók és erőszaktevők védik a birodalmat a vadaktól, óriásoktól és grumkinoktól. Az elején ugyan eléggé lekezeli társait, de miután a félkarú kovácsmester, Donal Noye (a sorozatban pedig megint Tyrion Lannister) elmagyarázza neki, hogy ezek a fiúk bizony még nála is rosszabb származással büszkélkedhetnek, hamar beletanul a többieket pátyolgató óvóbácsi szerepébe, és válik egyre szimpatikusabbá. Az ő szemén keresztül ismerhetjük meg a zord északot és a Fal monumentális építményét. Hű segítőtársa, az albínó rémfarkas, Szellem a testvéreinél is több szerepet kap, Jonnak kijut egy varázskard valyriai acélkard is, ráadásul az öreg parancsnok fegyverhordozója és utódja is lesz, szóval ő az igazi fantasyhős a regényben, akin nemcsak a trón, de az egész birodalom sorsa is múlhat.
Később egyre nagyobb felelősség hárul majd rá, döntései pedig súlyos következménnyel járhatnak. Jon a szemünk előtt érik férfivá, igazi „coming of age” történet az övé. (Ha valaki nem értené, ő a Trónok harca Harry Pottere, csak kevésbé idegesítő társakkal.)
Kit Harrington az elején nem tűnt olyan sokoldalú színésznek, sőt, arcjátéka helyenként Steven Seagalt idézte. Később aztán egyre jobban belejött, úgy tűnik, talán hozni tudja a következő évadok megpróbáltatásait is. Egy kicsit öregnek tűnik ugyan a 15 éves fiú eljátszására (23 éves!), de talán nem lesz baj vele.

Tyrion Lannister
Tywin Lannister fia





Az Ördögfióka elnevezésből és ronda törpe mivoltából a legtöbb ember előre negatívan könyveli el magában a könyvben, pedig a legtöbb szereplőnél jóval szélesebb látókörrel és jóval több humanizmussal rendelkezik. Fanyar humorral és komoly intellektussal áldotta meg a sors, de az esze mellett a nyelve is vág, nem ritkán kerül bajba emiatt. Családja fekete bárányaként apja és nővére is megveti őt, ugyanakkor meglepő módon bátyja, Jamie egyedüliként igazán jó viszonyt ápol vele.
Peter Dinklage valami fantasztikusat hozott Tyrion szerepében, Arya mellett ő az, aki leginkább igazán új dimenzióba volt képes helyezni a karakterét. A színészek közül egyedüliként jelölték Emmy-díjra a sorozatból, és szurkolok neki, hogy megnyerje, megérdemelné. Az összes jelenetét uralta, sőt a sasfészki kihallgatást még meg is toldották a kedvéért. A könyvben kicsit kisebb bűnöket vall be, mint hogy utálja húgát, vagy épp szajhákkal hál. Ezzel szemben a sorozatban…:) Amikor odadobja az aranyat Mordnak, az egyik kedvencem volt. „Egy Lannister mindig megfizeti az adósságait.”  Cserébe sajnos elvették tőle a 9. rész csatáját. A regényben bizony tényleg rákényszerül, hogy védje az életét, sőt meg is öl egy lovagot a harcban. Nyilván nem várható el egy sorozattól a Gyűrűk ura színvonala a nagyobb csaták terén, de megoldható lett volna pár ember tusája, amiről elhittük volna, hogy egy nagyobb sereg részét képezik. Mindenesetre elég idétlen volt, ahogy fejbevágta egy buzogány, ez a rész bizony nálam fekete pontot jelent a sorozatnak.
Az apró hiányosság ellenére nem csoda, hogy abszolút kedvenc lett, még azt is elnézem neki, hogy a könyv alapján sokkal rondábbnak kellene lennie.
Ennél pedig csak jobb jön, Tyrion végre a helyére kerül a második évadban. Királyvárban, ahol mindenki kiválóan kavarja a szart, az Ördögfióka végre igazán elemében lehet majd a Király Segítőjeként:
„Olyan férfiak, mint ők… túl tisztességesek, hogy éljenek, túl becsületesek, hogy szarjanak. Cersei mindennap ilyeneket eszik reggelire. A nővéremet egyetlen módon lehet legyőzni: ha az ő játékát játsszák, és Lord Arryn vagy Lord Stark ilyet sohasem tett volna. Nem csoda, hogy mindketten halottak, Tyrion pedig sohasem érezte magát ennyire elevennek.”

Daenerys Targaryen
Aerys Targaryen lánya



 
A szerencsétlen sorsú kislányt hamar megkedveljük. Fiatal kora ellenére sokáig kellett nélkülöznie, és bátyja oldalán bujdosnia ellenségei elől. Vyseris, egyetlen élő rokona pedig semmilyen szinten nem szerethető figura, aki eladja őt egy lovasúrnak, cserébe egy korona ígéretéért. Ekkor 13(!) éves a könyv szerint, ami a középkorban már majdnem felnőttnek számít. A sorozatban szerencsére ezt 17 évre növelték, hiszen az eredeti kor alapján a Khal Drogóval lefolytatott szexjeleneten még pedomaci is beájult volna, a médiahatóságokról nem is beszélve.
Dany alapvetően jószándékú, bár néhol kicsit naiv teremtés, de mindenképpen kellőképpen összetett személyiség ahhoz, hogy hosszú távon is érdekes, szerethető karakter legyen. Az ő jellemfejlődése a legszembetűnőbb, Jonhoz hasonlóan kénytelen gyorsan felnőni, alkalmazkodni az őt körülvevő világhoz. A könyv elején még álmokat kerget a fivérét és őt illető Vastrónról, egy történetek és pletykák alapján lefestett országról, majd a cselekmény során képes ezeket az ábrándokat konkrét dolgokkal megtölteni. Képes arra, hogy megkérdőjelezze saját döntéseit és motivációit, hogy olyan királynő válhasson belőle, aki érdemes az uralkodásra.
A kezdeti nehézségek ellenére megszereti a khaleesiként neki osztott szerepet, csillaga egészen a könyv végéig emelkedőben van. Az ott kapott pofon viszont nem csak Martin aljassága, hanem a történet szempontjából elengedhetetlen fordulat. Arra készteti Daeneryst, hogy álljon meg a saját lábán, hiszen egy negyvenezres khalasarral, vagy egy száz fős, főként öregekből és gyermekekből álló „sereg” élén más kihívást jelent meghódítani a Targaryenek egykori birodalmát.
Emilia Clarke amúgy nekem nagyon bejön mint (színész)nő, eddig szerintem jól hozza a karaktert. Ugyanakkor egy dolog eljátszani a kis Danyt, és egy másik lesz majd eljátszani Viharbanszületett Daeneryst, a Sárkányok Anyját.
Martin történetvezetése és a lány Targaryen vére miatt nem sejthetjük egyelőre Daenerys végkifejletben betöltött szerepét, hogy igazságos uralkodó vagy bosszúszomjas boszorkánykirálynő válik-e végül belőle:
Jaehaerys király egyszer azt mondta nekem, hogy az őrület és a nagyság egyazon érme két oldala. Valahányszor egy új Targaryen születik, az istenek feldobják ezt az érmét a levegőbe, és a világ visszatartott lélegzettel figyeli, melyik oldalára zuhan.”







2011. július 23., szombat

Forgotten Realms játékok

Egy kis önreklám, nemrég megjelent pár cikkem a Fantasycentrumon:
http://www.fantasycentrum.hu/

A sötételf hét keretében: Sötételf cikksorozat

Ebből az én cikkeim:
Forgotten Realms pc játékok a kezdetektől napjainkig
Baldur's Gate
Baldur's Gate 2: Shadows of Amn, Throne of Bhaal
Neverwinter Nights

Kilövés!

No, hát ezt a napot is megértük, az oldalam elindult: 2011. július 23. szombat reggel 10 óra körül van, odakint zuhog, ennek ellenére a szemét madarak csipognak az ablakom alatt. Megjegyezném, hogy általában nem szoktam ilyen korán kelni, de ma valahogy nem tudtam aludni.

Egyelőre még ismerkedem itt a kezelőfelülettel. Például lehet ilyet is.  Az oldal reményeim szerint folyamatosan fog frissülni, heti egy-két bejegyzéssel. Még az is lehet, hogy szebben fog kinézni.

Gyors FAQ:
- Mi ez?
- Nos ez az én blogom, ami többnyire fantasyval fog foglalkozni, könyvekkel és filmekkel egyaránt. Meg képregényekkel. Lesznek itt kritikák, ismertetők, meg elemzések is akár. Meg sci-fi is, de ahhoz nem igazán értek. Esetleg történelem. De mivel ez az én blogom, és más dolgokat is szeretek, nem tartom kizártnak, hogy írok majd a fociról is, meg a zenéről. Igazi zenéről: Acdc, GnR, a Királynő, Tankcsapda, SP. Igazából ez utóbbi valószínűleg nem lesz, mert a zenéhez sem értek, csak hallgatom.

- Miért?
- Miért ne? Mindenkinek lehet blogja nem? Mert szeretek írogatni. Néhányan még azt is mondják, hogy tudok is, de lehet, hogy csak azért, hogy ne beszéljek.

- Miért most?
- Nemtom. Eddig úgy gondoltam, hogy blogot csinálni nem lehet egyszerű  - jó, persze 50 éves anyukák is csinálnak, meg minden, de nem igazán voltam tisztában a technikai hátterével. Ehhez képest három kattintás volt az egész. Shame on me.

- Ki vagy?
- A nickem Blazious, nagyjából azért, mert anno nem tudtam jobbat kitalálni, így (majdnem) lefordítottam a Balázst. (a szótárban Blasious, de zével szebb, kicsit utal a blaze-re, de az is lehet hogy csak szerintem) Többnyire ezen a néven vagyok fenn más oldalakon is. Amúgy töri-földrajz szakos egyetemista, lassan 23 éves, jóképűnek mondott, humoros, egyedülálló, sportos fiatalember vagyok, szeretem az állatokat, nem dohányzom, alkalmanként fogyasztok csak alkoholt, korban hozzám illő, csinos, kedves, vicces társamat keresem. Ritkán hazudok.

- Miért "A farkas birodalma"?
- Nem voltam felkészülve rá, hogy elnevezzem blogot. De tényleg, a második kattintás után kérte a címet, én meg pánikba estem, ránéztam a könyvespolcomra, és ez volt az egyetlen cím, ami értelmesnek látszott. A Trónok harca most kicsit hájpnak tűnt volna, meg félrevezető is lett volna, csakúgy, mint az Alkonyat ( a Paul S. Kemp-féle, nem a torz tesója). Száműzött kicsit vicces lenne, de már túl vagyok azon a koron, amikor Salvatore után neveznék el valamit, a Kámaszútra meg nem igazán illene egy fantasy bloghoz, bár lehet többen látogatnák.
Szóval Gemmell. Mármint a könyv szerzője. A farkas birodalma (amúgy az Árnyjáró trilógia második része.)
Jó könyv. Meg amúgy is Gemmell a kedvencem, lehetett volna Fehér Farkas, de Skilgannont kevésbé kedvelem, Kallódó hősök, de az a könyv kicsit gyengébb az átlagnál (mármint Gemmell átlagánál), vagy Király a kapun túl. Ez esetben én lehetnék a király, de a kaput nem tudnám megmagyarázni. Úgyhogy így lett a farkas birodalma. Egyben utal a Stark házra is, jó, nem? És semmiképp sem utal Wolverine béna fordítására. Mert az Rozsomák. (Noha a Pókember rajfilmsorozatot vesszük alapul, még jól is járt, ott ugyanis Pézsmapatkány volt.) Persze az is lehet, hogy változik majd a cím. Bár egészem megkedveltem. Szerintem marad.

Nagyjából ennyit a kérdésekről, most nem jut több eszembe, amit magamhoz tudnék intézni.
Szóval ha valaki erre téved, nemsokára jön egy Trónok harca cikk a szereplőkről. Valami összehasonlításféle a sorozatban és az első könyvben betöltött szerepükről. De az is lehet, hogy nem. Ritkán azért hazudok.
Ja, és elállt az eső.

És egy kép, mert lehet ilyet is, és ki akarom próbálni. Ez amúgy A farkas birodalmának a borítója, bár a magyar kiadásban az Árnyjárón szerepelt.
 Amúgy lájkolható a blog a facsén, egyelőre nem jöttem rá az oldalra hogy lehet kirakni a tetszik gombot. Az egyes bejegyzések alatt már ott van, addig is:
A farkas birodalma a facebookon